Zaziemami

2007. április 1-jén tudtam meg, hogy terhes vagyok a páromtól. Egy nyűgös betegsége révén kétes volt a gyermekáldás esélye. Én márciusban abbahagytam a gyógyszer szedését és lám... bolondok napján már bolondokként nevettünk a boldogságtól. Mannheimben voltunk akkor, ő egy üzleti útra kirendelve, én elkísértem őt és egész nap várost néztem, fotóztam, nagyokat ettem és aludtam. Egy este, amikor ő végzett a továbbképzésen, beültünk egy kínaiba és német kínaihoz méltóan sört ittunk. Nem hittem, hogy babás vagyok, ezért sok cigit is elszívtam (nagy dohányos lévén a három napos útra 6 doboz cigivel felszerelkezve indultam el), fájt, görcsölt a hasam alja, gondoltam, biztos megjön másnapra.

A biztonság kedvéért persze felszerelkeztem egy terhességi teszttel is és amikor a szobámba visszaértem (külön szállásunk volt, a cég csak az ő költségeit fedezte), megcsináltam a tesztet. HCSICS: Halvány Csík Is Csík - pozitív lett. Eszembe sem jutott, hogy kíméljem magam, talán fel sem fogtam igazán, mi történt velem. Bár már aznap nem szívtam el több cigit és a 9 hónap alatt ehhez tartottam magam.

 
Visszaértünk Magyarországra, megszálltunk Pesten egy éjszakára a párom nővérénél, aki próbált némi megjegyzést tenni fiatal kismamaságomra (20 éves vagyok), de azt hiszem, túl boldogok voltunk ahhoz, hogy mondandóját jobban kifejtse.

 
Aztán jött a neheze. Elmentünk Debrecenbe egy patinás nőgyógyász rendelőjébe, aki rögtön (+6 ronggyért) megcsinálta a rákszűrést, bár én nem emlékszem, hogy kértem volna. Kb. egy 4 hetes terhességet bolygatott meg ezzel. Másnap tiszta vér volt a pizsamám. Nem görcsöltem, de természetesen azonnal felhívtam őt: közölte, ez várható egy cytológia után, ne aggódjak. Több vér nem jelentkezett. Egészen másnapig: ekkor iszonyatos görcs a derekamban, mintha a gerincemet akarnák kitépni és vér, újra vér. Már sírva hívtam a dokit, ő pedig lazán közölte: holnapután rendelek, majd jöjjön be, megnézzük, mi van ezzel a terhességgel...Mi??? Naprendelő ide vagy oda, a Napba lőttem volna ki őt legszívesebben. Gyors netböngészés, bugyicsere, debreceni doki találomra kiválasztva, telefon, nagyon kedves, rendes hang a kagyló túloldalán: azonnal menjek el hozzá, máris megvizsgál.

Ismét fenszi rendelő, sármos pasi, tiszta ciki, ennek szétteni a lábam...Zárt méhszáj, hátrahajló méhem van, szikhólyag, petezsák, élő embryo sejthető. Egy hét múlva kontroll. A fájdalom folytatódott és lényegében az egész terhességemet végigkísérte. Nem szülési fájdalom volt, de ezt akkor én még nem tudtam, ugye.
Egy hét múlva már láthattam az én kicsim szívverését és egy haematomát, ez vérzett, ürült.

Közben böngésztem a hálón, túl kicsi ez a baba a többihez képest. Ez volt a második nagy félreértés a részemről, egy héttel túlszámolták a terhességemet, így az nt szűrésről hazaküldtek, mondván, alig 11 hetes a baba. Innentől félreértés félreértést követett, több doki vizsgált, le van maradva a gyerek, vetessem el, vagy amniocentézis és egyik sem hallgatott végig, egyik sem akarta beismerni, hogy nem ő tartotta a gyertyát a fogantatáskor, csak a mensimből kiszámított napon lehet ugyebár a legendás eksön.
Paranoiás lettem, annyiszor megrémítettek ezek az emberek, hogy bízni sem mertem a Kicsimben, aki viszont idegbeteg anyjára mit sem hederített és növekedett, gyarapodott a pocimban. Annyira behozta ezt az egy hét félreértést a félidő után, hogy többé senki nem riasztott meg egy túlkicsiez agyerek szöveggel.

 Voltam kórházban is ez idő alatt, mert többször véreztem, de a 30. hét körül megnyugodtam: ekkor kellett nekem elmenni egy újabb fenszi, 4d-és rendelőbe, ahol 30 hét helyett 37 hetet értett a vizsgáló szonográfus, szülésznőből mondvacsinált ultrahangos és ennek alapján darálta a szöveget: elöregedett méhlepény. Másnap rohanás a Klinikára. Csak I-es fokban érett, minden rendben. Ekkor elhatároztam, szülésig csak a kötelező vizsgálatokra járok, nem bízom én már senkiben többet, megszülök és elfelejtem ezt az undorító közeget, ami a várandósság és születés csodáját körbeveszi, bemocskolja, szétrombolja, kisemmizi.

A babám faros maradt, ezért be kellett (papíron) feküdnöm a DEOEC Női Klinikájára. Aztán teljes valómban ott töltöttem az utolsó heteket is végül, ugyanis vérvizelés jelentkezett nálam: a vesém kezdett tropára menni, közben iszonyatos módon vizesedtem és egy nap a 90/60-as vérnyomásom 150/110-re ugrott: toxémia.
Szerencsém, hogy a finisben voltunk. Szuperjófej szobatársaim voltak (Innen Is Puszi Anita, meg a Kicsi Hannababádnak!!!)

Közeledett a császár időpontja, én hívtam a dokimat, mert halálrarémültem a toxémia veszélyeitől. Tudtam ugyan, hogy DrSápybarátunk a doktorija védésére készül, dehát perkáltam neki eleget a 9 hónap alatt, elfogadtam, hogy a képembe vágta a 70ezres tarifát (tanársegédként, mit ad a Jóisten, ha apuci nagy ember), nem vette fel a telefont nekem. A férjemnek igen. "Ő most nem ér rá beszélgetni, ne hívjam. Amúgy átadott egy másik dokinak, mert ő pont a császárom napján csinálja a védését." Elmész te a halál faszára, gondoltam és új dokit fogadtam, két nappal a császár előtt. Bár nem volt akkora pofája, mint az előzőnek, aranykeze igen, köszönöm neki, Dr. Lukács Jánosnak, hogy világra segítette a Bogaram, akit annyian kicsinek néztek. Nos, a toxémia miatt kisebb is lett, mint ahogy jósolták, de aznap, 2007. november 29-én ez érdekelt a legkevésbé...

Pocakfotó a 34. héten.

Pocakfotó a 38. héten.

(Bogi 38 hét 6 napra született)