Volt egyszer, hogy én darabokat írtam, rendeztem, színházban, társulattal... Szép volt, rég volt, vége van.De valami még kikívánkozott...
1,jelenet
( Szépen berendezett nappali, antik bútorokkal, könyvekkel és zongorával. A zongora előtt Ivettke ül, szomorú dallamokat játszik. Szemben vele, fotelban az apja, Pál, idősödő úriember. Újságot olvas, hevesen lapozgat. A szoba bal oldalán széles lépcső vezet a második emeletre.
Ivettke abbahagyja a játékot, szipogni, sírdogálni kezd.)
Pál: ( Újság mögül.) Mi az már?
Ivettke: Ahogy játszom úgyszólván, á la andante, úgy jut eszembe, hogy maga milyen szívtelen apa, jobban mondva a szíve jeges, mint az északi sark!
Pál: Fiam, maga a mai napon ötödjére bolondul meg.
Ivettke: Bolond, aki mondja! És bolond, aki nem bolondul meg, ha elüldözik, mit ne mondjak, elkergetik a szerelmét! Édes Istenem, mondd, hogy meghalok és nem szenvedek többé a drága papa gonoszságától!
Pál: Látja, hát ezt is az anyjától örökölte, ezt a szuicid hajlamot, meg az örökös rimánkodást, hogy így se jó, úgy se jó! Megmondtam, hogy megmondtam, és lesz nemulass, ha nem fogad szót! Amúgy meg, nem üldöztem én el senkit, menekült az a jómadár magától is, azaz inkább magától, drága fiam!
Ivettke: De hát kidobta! Megfogta és kidobta…
Pál: Azért, mert megfogta!
Ivettke: Mit fogott meg?
Pál: Hát magát, Ivettke, magát.
Ivettke: Rosszul látta!
Pál: Hallottam is!
Ivettke: Micsodát?
Pál: Hogy hörög.
Ivettke: Méghogy én hörögtem?! Kikérem magamnak!
Pál: Nem maga, hanem az a settenkedő malac! Az a kéjelgő patkány! Idehívom, hogy oktassa magát, én hülye, azt hittem földrajz, meg fizika, meg biológia…Aztán leginkább csak biológia, amit művel itt magával. Én meg fizetem érte! Hörög, mint a malac, meg fogdossa, felderíti. Eszi a kosztomat, issza a boromat, megbízok benne, mint jó pedagógusban, aztán tessék! Azt hitték vak vagyok, mi? De megmondtam, hogy megmondtam, zárda lesz ebből, vagy intézet, ha meglátom itt még egyszer osonkodni azt a…
Ivettke: Értse már meg, hogy szeretem őt!
Pál: Egy fenét szereti, csak azt hiszi, hogy szereti! Maga zongorázni szeret, na tessék, játsszon már és ne bömböljön!
( Ivettke tombolva verni kezdi a billentyűket.)
Pál: A kutya fáját! Hát megbolondult hatodjára is?
Ivettke: A nagy muzsikusok a lelküket adták a zenéjükbe! Hát tessék, itt az én lelkem Papa, ilyen lett a maga gonoszsága miatt! A sírba visz!
( Csöngetnek.)
Ivettke: Ez ő lesz!
Pál: A ördögit, ez már megint ő lesz! De mostmár aztán megölöm, a türelmemnek vége, meghal… Eridjen onnét!
Ivettke: Maga ezt az ajtót ki nem nyitja! Csak a testemen keresztül!
Pál: Drága fiam, az egy elég bonyolult folyamat lenne, kinyitni az ajtót a maga testén keresztül, úgyhogy haladjon a szobájába onnét, de most azonnal!
Ivettke: Nem megyek!
Pál: (Félrelöki.) Sipirc! ( Ajtót nyit, kint Lázár, a magántanár, Ivettke hátrébb, szerelmesen bámulja őt.) Nohát, mondja újra, aztán majd újra azt csináljuk, amit eddig, jó? ( Türelmesen vár.)
Lázár: Kérem alássan, én visszautasítom azt a hangnemet, amellyel ön kidobott engem a házából. Én a lányát őszintén szeretem, s emelett jó tanára vagyok, úgyhogy, mint komoly férfiú…
Pál:…megkérem öntől a lánya kezét. Erre én: rendben, de előbb úgy lelököm a tanári katedrálól, hogy a nyakát töri. Erre maga: nem érdemlek ilyen bánásmódot, én kérem semmi rosszat, bocsásson meg, ha…és a többi, és a többi. Majd jön a kedvenc részem. Most! ( Szó nélkül becsapja az ajtót.) Még ilyet! Hát nem megmondtam, hogy megmondtam, erre visszajön, szégyentelen bugris, ahelyett, hogy rettegne, hiszen az én kapcsolataimmal kerékbe tudnám törni egyszer s’mindenkorra…( Ivettkének.) Maga meg mit bámul így rám! Tudja meg, ezekkel a kutyaszemekkel nem hat meg, főleg nem egy olyan kutya, aki engem, jóformán a gazdáját, megharapott és ugat, folyamatosan csak leugat! Sintértelep lesz ebből!
( Ivettke újfent a zongorához rohan, ütni kezdi. )
Pál: Hát így legyen elnéző az ember! Micsoda leány!
( A lépcső tetején megjelenik Viola, Pál felesége. )
Viola: Ki csöngetett?
Pál: Senkise.
Viola: Ne szórakozzon velem, Palika, tisztán halottam, hogy csöngettek megint, s maga megint azt próbálja nekem mondani, hogy én kérem, hülye vagyok! Lázár volt megint, a tanító úr, igaz? ( Ivettkéhez.) Neked meg már megint mi bajod van édes lányom? Hagyd már abba ezt a kalapálást!( Abbahagyja, zongorára borulva zokog. ) Ne sajnáld azt a gazfickót, a fiatalságodat akarja ellopni, ahogy apád is tette velem…
Pál: Miféle fiatalságról beszél maga, Viola?! Hiszen úgy sziporkázik itt, mint a vursliban a lányok, míg én féllábbal a sírba…
Viola: Méghogy miféle fiatalság?! Vagy tán ön nem is számolja már, hogy hány évet vesztegettem el itt, maga mellett? Szegény anyámmal egyetemben, természetesen.
Pál: A maga anyja kérem, az egy szégyenfolt, az egy izé, amit rejtegetni kell! Maga, meg az Ivettke folyton siránkoznak nekem, hogy nincsen itt vendégség, de hogy is lehetne – kérdem én – ha a maga anyja iszik, mint a kefekötő és matrózdalokat énekel?! És nézze meg a lányát, ugyanazt a ferdeséget örökölte, a tanárával hörög, meg hagyja, hogy megfogják, amikor én azt hiszem, hogy egyszerű biológia, pedig nem: kőkemény biológia!
Viola: ( Ivettkéhez)Fület befogni! (Pálhoz) Egy kezemen meg tudom számolni Pál, hányszor akar maga biológiázni velem egy évben, úgyhogy kérem, mint a másik véglet ördöge, fogja be a száját és koncentráljon az újságjára! Az anyámat meg hagyja békén, az is maga miatt bolondult meg szegény, és bizton tudom, nem inna, ha kapna egy kis kedvességet magától is néha napján, édes fiam.
Pál: Símogasd a kígyót, s majd belédmar! Én ugyan nem! Ételt adok neki, ágyat, mindene megvan, amit kívánhat. Erre rászokik a piára, füstöl, állandóan szivarozik…Tessék, mondja meg: fél lábbal a sírban és szivarozik, ráadásul vénasszony létére! És maga Viola, azt kéri, hogy kedveskedjek! Meg a maga lánya is, a másikról nem is beszélve. De azt inkább hagyjuk.
( Ivettke kirohan.)
Viola: A másikat se hagyjuk, semelyiket se hagyjuk, mindkettő a magáé, az enyém. Közös az Istenért’! ( Szünet. ) A fia hazajön.
Pál: Nincs nekem fiam, csak ez a kis antimorál leányom.
Viola: Ne merje folytatni…
Pál: (Felcsattan, kiabál.) Maga meg ne merjen rám szólni, az én házamban, az én vagyonomban, hát mégis mit képzel?! És nincsen fiam, az a magáé, olyan, mint maga, nem az enyém. Ide nem teszi be a lábát az a gazember, az a suhanc, az az álnok gonosztevő! Megmondtam, hogy megmondtam, annak itt nincs helye, soha többé nem is lesz! Ha meglátom itt, magam viszem vissza oda, ahova való!
Viola: Mikor lett magából ilyen szívtelen vénember? Mindenki követhet el hibát az életben, kisebbet-nagyobbat is. Hát hova jöjjön a lelkem, ha nem ide, hiszen csak mi vagyunk a családja, csak ez a hely az otthona…
Pál: Az ő otthona a cella! Az akasztófa!
Viola: (Eltorzult hangon. ) Pusztuljon meg! ( Kirohan. )
Pál: (Maga elé mered.) Ide az nem jön vissza többé, nincsen itt helye! Gonosztevő, álnok gazember… cellába, akasztófára való! Nincsen itt helye soha többé! Meglopja az apját, a saját, jóhiszemű apját és ide mer jönni?! (Kifakad, halkan sírni kezd.) Nem, nekem nincsen fiam, nem jöhet ide, meglopott, engem, a saját apját, a saját fiam. Nem, nekem nincsen fiam…
Egy darabos darab.
2008.02.03. 23:21 - Bogi világa.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://eletbogival.blog.hu/api/trackback/id/tr48467323
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.
