Marhára nem tudom, hányadán állok a sulival.
Egyrészt, ott a főiskolai szakom: egészségtan-tanár. Nah, hát én, bagóval a számban, kv-val és becherovkával, közel 15 kg túlsúllyal, én magyarázzam nap, mint nap a sok kisköcsögnek, hogy mi az egészséges testi-lelki életmód, meg a harmónia, meg hogy milyen kibaszott fontos a mosolygós alma, meg a tönkölybúzazabkorba-kenyér? Úgy érzem, hogy jelen pillanatban, a miliő, amiben élek, teljesen ellentmond ennek a hivatásnak és félek, hacsak jelentkezni merne valamelyikük az órán, tőből szakítanám le a kezét egy "hogymersztehozzámszólni" kíséretében. Márpedig pereskedő, sarkonmegvárós szülőkhöz nincs most ingerenciám.
Aztán ott az egyetemi szakom: kommunikáció - ehhez sincs kedvem. Sem H. Henrik tanár úr cseszegetéséhez, a sok BéTéKás, fasztarisznyás, sarubancsoszogós bölcsészhez, sem a szabadelvű, slusszpoénos, idősebb-óvodás oktatókhoz, a rohanáshoz, hogy akkor érj 5 perc alatt a Mórából az Aud. Max.-hoz.
És itt van Bogi, akivel minden pillanat ajándék és rendben van, hogy Apa rabszolga, vállán a teherrel, hogy eltartsa a családját egyedül, az én kezemben -szerinte- a képzeletbeli korbács, meg a lánya akaratlan "korbácsa", aki minden etetés előtt olyan szemeket mereszt, mintha az éhhalál küszöbén lebegne. Ezt sem lehet hagyni, bírni: akarok, AKAROK segíteni, hozzátenni, adni, venni és jelen pillanatban luxusnak tűnik a szögeden, eltanácsoltazegyetem, főleg, ha az emberlánya szülei úgy gondolják, hogy az unoka megszületésével ideje megvonni az apanázst, mégha arról is volt szó, hogy amíg suli, addig anya, meg apa-názs nekem, most meg akkor basszam meg magam a gyesemmel és egyébként is, verdessem magam a földhöz örömömben, hogy nekem aztán milyen jódógom van.
Nem tudom, mit csinájak. Lustaságom szerint abbahagynám az egtant és szívem szerint folytatnám a komm.-ot. Újságírás, rádió, valami ilyesmi. A józan ész viszont azt diktálja, hogy itt, Hájjduszoboszlón, a fürdőparadicsomban az egtannak venném hasznát, főleg, ha kitanulnék valami szakmát hozzá, mondjuk a gyógymasszőrit, hogy a sok bundesliga-hajú germán myfoltos, izzadt testét gyurmázzam és közben még okosakat is tudjak mondani. Ehhez mondjuk németül is kéne tudnom és rendben van, hogy 4 évig tanultam is németül, de az én képességeim és gusztusom nem engedtek az "Ein, Zwei, Drei"-on továbblépni.
Szóval szívem szerint: újságírás, olasz.
Az eszemre hallgatva: egészségtan és wasistdas.
Az viszont teljesen világos, hogy választanom kell, mert a kettőt együtt nem fogom bírni és arra nincs még 8 évem, hogy a kreditrendszer előnyeit kiélvezve, kicselezve tologassam a féléveket, halasztgatva, meg nem úgy. Ok. Elfáradtam. Megint.
Este disznótoron voltunk anyóséknál, persze Bogival csak a vacsorára mentünk át, de emberem részt vett a gyilokban. A közel 230 kg-és dög, miután kifolyatták a vérét, úgy gondolta, nomegállj, oszt felpattant és szétcsapott közöttük. Még jó, hogy nem lett senkinek semmi különösebb baja (emberem csak a fallal került köszönőviszonyba), hála anyósom lélekjelenlétének, aki a sok hisztériás férfit megszégyenítve megragadott egy kötelet és egy westernfilm hősnőjét is felülmúlva hurkot vetett a böstia virgácsain és a földreparancsolta aztataaztata.TáretéttéTárétté.
Képen: Én, másfél évvel ezelőtt, fasztarisznyás, sarubancsoszogós BéTéKásként, mellesleg 15 kg-val kevesebbként, ez is projekt, 90 napos, amiből nekem eddigi életemben 5-öt sikerült teljesítenem. (Most meg eszembe jutott Meraaa, egykori barátosném, aki száműzte magát Írországba -ő csinálta jól-, akinek lelkes és kitartó diétám 3. napján bőszen meséltem a 90 naposról. Első nap hús, második zőccség, harmadik tészta, negyedik gyümölcs, mire Meraaa, hót érdektelenül, románcsempészett cigarettájával a szájában: "Most mind a 90 napot végig akarod mondani?"
