Pár hete egy kicsit megzuhantam, amikor a védőnő azzal riogatott, hogy Boginak már régen ki kellene nyomnia magát hason és megtartania a fejét legalább 5 másodpercig. Ezzel szemben édes lányom, ha hasra fektettük, üvöltésben tört ki és mintha Mr. Bean alvási pozícióit leste volna el, arccal a pelenkába nyomta magát, jóformán semmit sem csinált. Ezen én annyira kétségbeestem, hogy tettem néhány halvány kísérletet, tartottam a kis kezeit, hogy lássa, így is lehet nézegetni, de annyira szenvedett, hogy nem forszíroztam tovább a dolgot. Olyan érzésem volt, mintha nem bírná megtartani a fejét és a felsőtestét, persze ez a gondolatom jó ürügy volt arra, hogy a védőnő újra elkezdjen cseszegetni a rohamos hízásával. Aztán tegnap gondoltunk egy nagyot és az iszonyatos hiszti fenyegető árnyékával hasra fordítottuk magzatunkat, aki eme mutatvány produkálta.
És így:
És úgy. Úgyhogy megfogadtam, majd a Kismaki eldönti, mikor, minek jött el az ideje.
