2007. november 29-én már tűkön ültünk. Előző nap a nagyviziten megtárgyalták: vagy lesz ma császár vagy nem. Köszi: vagy igen vagy nem. Akkor már amúgy is minden mindegy volt. Húztam magam a sok víz miatt, csillagokat láttam a vérnyomásingadozástól, rendesen voltak jóslófájásaim, meg amúgy is, kedves barátnémmal, Anitával mi már sz#rtunk mindenre és mindenkire, rendhagyó módon lifteztünk egész nap és nem lépcsőztünk. :DD Úgy gondoltuk, mi csak május 50-én szülünk. :DD A biztonság kedvéért behívtam (az akkor már) férjemet, le ne maradjon a végjátékról, ha úgy adódna. A DEOEC Női Klinikáján az Adjunktus Asszony volt az Atyaúristen, ő döntött mindenről, így a császár engedélyezéséről is, alig-alig, hiszen a természetes szülés híve volt, azaz addig kínozta a vajúdó kismamákat, míg le nem esett a szívhang, ekkor "már" indokolt volt a műtét. Szerinte.
Egyszercsak rohan egy nővérke felém, mehetek szívhangozni. Lekapja egy bejárós hasáról a hallgatófejet és ahogy álltam, rányomta az enyémre. Ekkor már gyanús volt a dolog. Jön a doki: "Engedélyezték mára a császárt." "És mikor?"-kérdeztem. Elmosolyodott: "Hát most." Ezt úgy kell elképzelni, hogy 15 perc múlva felsírt a Bogaram.
Rohanás fel a szülészetre, szegény férjem loholt utánunk bazsalyogva, összezavartan. Be az előkészítőbe, se beöntés, se semmi. Le kellett húznom egy "feles" savlekötőt. Olyan szar volt, hogy kicsúszott a számon, hogy egy becherovka jobban esett volna. Sok hülye, egy vigyort sem eresztettek el. Betoltak a műtőbe, felültettek, az aneszteziológus nem találta el a pontot, ahová szúrnia kellett volna. Ekkor megjegyezte, hogy jó szalonnás a hátam. Azt hittem, egy 180 fokos lendülettem egyenesen pofán vágom. Szerencsétlen, ha neki kellene 20 kg vizet cipelnie... Persze nem vágtam pofán, mert az motoszkált a fejemben, hogy a vérképem olyan rossz, hogy a trombocitaszámom az alsó határt súrolja, egészségügyi hallgatóként pedig nem tudtam boldog tudatlanságba borulni, tudtam, hogy ez vérzékenységet jelent, féltettem magunkat. Féltem a vérzéstől.
Zsibbadni kezdtem, szúrkáltak, teszteltek, szóltam, hogy érzem a szúrásokat. Vártak öt percet, majd a dokimat asszisztáló főmumus szólt, hogy kezdhetik.
Belémvágtak. Felüvöltöttem a fájdalomtól, mindent éreztem. Kiabáltam, hogy fáj, érzem, amit csinálnak. Mintha nem hinnék el, amit mondok, ma sem tértem napirendre felette, újból belémvágtak.
Ebben a pillanatban átfutott az agyamon, hogy azt mondom a nagyfejesnek, hogy "Te dilettáns szarkupac!", de nem tettem. Akkor talán nem lett volna a továbbiakban olyan tökéletes a műtétem. Az ember gyáva, fél az élete felett rendelkezőktől.
Láttam, hogy belémfecskendeznek valamit..."Akkor most elaltat...?" Igen, elaltattak, elsötétült minden és egy pillanat múlva iszonyatos fájdalomra ébredtem. Kiabáltam, állítólag, semmi nem járt abban a pillanatban a fejemben, csak az, hogy állatira fáj. Hallottam a férjem hangját, ahogy beszél valakihez, valakihez...hozzám: "Megvan a baba". "Egészséges?" "Igen és gyönyörű barna haja van."
Csak egy óra múlva láthattam Őt, addig megkínoztak egy párszor. Addig nem kaphattam ugyanis érzéstelenítőt, ahol lebénultnak kellett volna lennem, ott mindent éreztem és így is ki kellett nyomniuk a méhemből a vért.
Egyszercsak jött egy angyali szépségű nővérke: "Hoztam egy Simon Boglárkát."
Gyönyörű volt, 3060 grammal, 48 centivel született 10 óra 8 perckor, hosszú, sötét hajjal és édes kis pofival. Azonnal mellre tették, tudta a dolgát, szívott, szívta a semmikét, nagyon nehezen jött meg ugyanis a tejem.
5 napig még bent tartottak, mert a tejnélküliség miatt csak fogyott a Bogi, 2870 grammra, ezzel engedtek haza, egy egész éjszakán át tartó pótlás után, amit titokban adott neki egy nővérke. Neki nagyon hálás vagyok ezért.
Mindazok után, amit átéltem a várandósságom, végül terhességem, szülésem és gyermekágyam alatt, csak azt tudom üzenni az orvostársadalomnak, amit egy szőke bébibaba az egykori Z+ televízióban a nézőinek: Kapjátok be mind!
És a sztárfotók:
Első percek...
A bal szeme egy kicsit ödémás volt, azért ilyen félszemű Jack.
Édes kis kezek.
Szopi után.
Bogi: "Hát ebben nem volt semmi."
Ez a homlokráncolás még mindig megvan.
