Nos, fateromról eddig nem írtam. Nem szépítem a helyzetet, épp olyan, mint én: iszonyat önző, konok. A különbség köztünk csupán annyi, hogy én rendelkezem a bocsánatkérés képességével és nem vagyok sem olyan szűklátókörű, sem olyan mérhetetlenül körülményes, mint ő.
Bogit a születése után pár nappal látta utoljára, azóta nem látogatott meg minket. Amikor először számonkértem ezt rajta, azt mondta azért, mert ilyen jeges-ónosesős időben nem indul el Szegedről kocsival, téli gumi nélkül. Ok. Megértem. Majd. Valahogy. Majd egy hét múlva hív: szól, hogy most tetették fel a téli gumit, hogy el tudjanak menni a feleségével a Balatonra szilveszterezni. Ez. Kicsit. Bebaszott. Ezt fokozta az is, hogy nem volt hajlandó anyukámat elhozni hozzám kocsival a kórházba, hogy megkímélje újdonsült arája lelki békáját, akinek nem is értem mi köze van az én gyerekemhez. Összevesztünk megint. Csúnyán. Magunkból kikelve.
És azóta se egy telefon, csak a mocskolódó emailjei, hát igen, az ingyen van (egyszer megkért, hogy telefon helyett inkább emailezzünk, ez ám az intenzív családi együttlét!).
Egy viszonylag "normális" hangvételű levélváltás után ma felhívott: hétvégén jönnek.
Bassza meg, hiányzik...akármilyen, nagyon hiányzik... Hiányzik ez nekem?
Képen: Első találkozás.
